Ebben a kötetben egy olyan extra van, ami talán még egyetlen magyar kiadásban sem volt. Ugyanis megkerestük Mr. DeMatteist, és megkértük, hogy írjon nekünk a magyar kiadásba egy saját, személyes ajánlót, amit örömmel meg is tett! Vagyis a bevezető szöveg nem szimpla fordítás egy másik kiadáshoz készült ajánlóból, hanem kifejezetten a mi kiadásunkhoz, nekünk írta!
Ezen kívül készítettünk vele egy interjút, amit itt teszünk közzé.
Kingpin: Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a Kraven utolsó vadászata akkor kelt életre a fejedben, amikor megtudtad, hogy Kraven orosz. Mert elolvastad Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, és örök kedvenced lett. Ezt olvasva én is beszereztem a könyvet és elolvastam. Tényleg jó, de szerintem, amit te írtál (Kraven utolsó vadászata, A bennünk lakozó gyermek), azok sokkal jobbak.
J.M. DeMatteis: Sokkal jobbak, mint a Bűn és bűnhődés? Nem értek egyet… Dosztojevszkij egészen más szinten van… de nagyon hálás vagyok a bókért! (Legközelebb olvasd el a Karamazov testvéreket.)
K.: A bennünk lakozó gyermek méltatlanul elfeledett történet, nekem az egyik abszolút kedvencem. Ezzel tértél vissza a Pókemberhez a Kraven utolsó vadászata után. Vermin története adta magát az utóbbi sztori alapján, de hogy jött a képbe Harry Osborn, mint Zöld Manó?
JMD: Engem az olyan történetek vonzanak, amik valódi érzelmi maggal rendelkeznek. Harry és Peter legjobb barátok, akik szeretik egymást, és közben halálos ellenségek? Ebben az elképzelésben rengeteg kiaknázandó érzelem rejlik.
K.: Én szerettem a Klónsztorit, különösen azokat a részeket, amiket te írtál benne: Kaine és Judas Traveller. Traveller eltűnt a színről, elintézték azzal, hogy egy egyszerű illuzionista volt, de egyértelmű, hogy te más szerepet szántál neki. Ahogy Scriernek is. Ki lettek volna ők, ha tovább maradsz a címen?
JMD: Nehéz megmondani ennyi évvel később, de egyszerűen csak tovább ástam volna a pszichéjükben, tovább tágítottam és mélyítettem volna a karaktereiket. Traveller különösen érdekfeszítő szereplő volt az eredeti változatában. Nem voltak konkrét terveim, de tudtam volna írni egy teljes minisorozatot csak róla.
K.: A Klónsztori után felvezetted az új Lámpás Jacket a Spectacular Spider-Man címben. Úgy rémlik, hogy végül nem derült ki, hogy ki volt valójában. Elárulod?
JMD: Nem tudom! Gyakran írok az intuíciómra hagyatkozva, hagyom, hogy a szereplők és maga a történet vezessen, és akkor még nem ókumláltam ki Lámpás Jack kilétét. Voltak ötleteim – annyit tudtam, hogy valahogyan kapcsolódik a Jameson-családhoz –, de Jack még nem fedte fel magát előttem.
K.: Egy másik kedvencem tőled a The Spectacular Spider-Man 185 a Békával és a Fehér Nyuszival. Az egyik legviccesebb képregény, amit valaha olvastam. Nincs tervben valami új sztori a Békával?
JMD: Imádom a Béka karakterét, és ha a Marvel felkérne, egy szempillantás alatt írnék egy Béka minisorozatot. Óriási érzés volt, amikor pár éve kiadtak egy Béka játékfigurát.
K.: Amikor kitalálsz egy új karaktert, milyen szempontok szerint választasz hozzájuk személyiségjegyeket?
JMD: Termékeny pszichológiai és érzelmi talajt keresek. Számomra ezek adják a nagyszerű történeteket. A világ összes okos cselekményszövése sem ér fabatkát sem, ha nincsenek mély, érdekes karakterek, akikkel azonosulhatunk, és akik végigvisznek minket a történeten.
K.: Van olyan szuperhős, akiről szívesen írnál?
JMD: Amikor Keith Giffen még velünk volt, gyakran beszéltünk arról, hogy együtt fogjuk írni a Fantasztikus Négyest, amit Kevin Maguire illusztrál majd. Sosem valósult meg, de még mindig nagyon szívesen írnék egy nagy, kozmikus léptékű F4 sztorit.
K.: Mi az öt kedvenc képregény-történeted?
JMD: Az abszolút kedvenc képregényeim Jack Kirby Fourth World sztorijai. Kirby ekkor volt a karrierje csúcsán, lehetetlen túlszárnyalni ezeket a műveit. Nem tudok egy történetet kiválasztani közülük, mert együtt egy egészet alkotnak. Lássuk csak, a többi kedvencem: Ezüst Utazó 3. sorozat, Mephisto első felbukkanása. Stan Lee nagyon durván nyomta az Utazó első számaiban, és John Buscema rajzai erőteljesek és elegánsak voltak. Len Wein és Bernie Wrightson Swamp Thing-sorozata is örök kedvencem. És gyakorlatilag bármi, amit Steve Gerber írt a Marvelnél a ’70-es években, különösen a Man-Thing szériája. Tudom, ez több mint öt különálló kötet, szóval azt hiszem, csaltam.
K.: Van személyes kedvenced a saját történeteid között?
JMD: Már több mint 40 éve vagyok a szakmában, úgyhogy nehéz párat kiválasztani. De csak úgy kapásból… A Pókember-munkáim, amiket egyetlen műnek tekintek. A Keith Giffennel való együttműködéseim, amik szintén egy alkotásnak számítanak. A Moonshadow. A Brooklyn Dreams. A The Life and Times of Savior 28. A Seekers Into The Mystery. A jelenlegi DeMultiverse-köteteim. És még sok másik.
K.: Ki az a rajzoló, akivel a legjobban megtalálod az összhangot, aki közel pontosan azt adja vissza, amit te fejben elképzeltél? Esetleg egynél több is van?
JMD: Az évek során olyan szerencsés voltam, hogy rendkívüli művészekkel dolgozhattam a Pókemberen – olyanokkal, mint John Romita Jr., Mark Bagley, David Baldeon, Herb Trimpe, Kerry Gammill, Luke Ross, csak hogy néhány nevet említsek –, és mindegyikük csodálatos partner volt, úgyhogy nehéz egyet választani közülük (vagy akár kettőt-hármat).
Ugyanakkor egyszerűen imádtam együtt dolgozni Sal Buscemával. A két év, amit együtt töltöttünk a Spectacular Spider-Manen, varázslatos volt, olyan egyedi kreatív kémia jött létre köztünk, aminek eredményeként több olyan fősodorbeli képregény-történet született, amik a legjobb munkáim közé tartoznak.
Karrierem egyik legizgalmasabb élménye a John Romita Sr.-ral való együttműködésem volt a rövidéletű Webspinners kötet első számában. Romita klasszikus Pókfej-sztorijain nőttem fel, rajongtam értük, és a lehetőség, hogy együtt dolgozhatok vele, ajándék volt a képregény isteneitől.
És meg kell emelnem a kalapom a briliáns Mike Zeck előtt. Ha nem Mike rajzolta volna a Kraven utolsó vadászatát, ha nem kelti életre a történetet annyi energiával és érzelemmel, talán ma nem beszélgetnénk róla. Mike igazi mester, a valaha volt egyik legjobb.
K.: Épp mielőtt a Marvel elkezdte a Klónsztorit, áttettek téged a The Spectacular Spider-Manről a The Amazing Spider-Manre. Egyből írtál is egy legendás sztorit Sikolyról. Persze az Amazing volt mindig is a nagyobb cím, de nem volt rossz otthagyni a Spectaculart, amit már addigra régóta építgettél?
JMD: Igazából már korábban otthagytam a Spectaculart, mert úgy éreztem, már mindent elmondtam a karakterről, amit akartam. De az az érdekes Peter Parkerrel kapcsolatban, hogy olyan, akár egy régi barát, akit nem láttál egy ideje: Csörög a telefon, Peter az, és a barátság hirtelen, csodálatos új utakon újraindul. Úgyhogy amikor Danny Fingeroth szerkesztő felhívott, és felajánlotta, hogy az Amazinget írjam, kapva kaptam az alkalmon.
A két füzet között az volt a nagy különbség, hogy az Amazing volt a központi Pókember-cím, ezért a szerkesztői hozzáállás egy kicsit óvatosabb volt. A Spectacular esetében viszont tulajdonképpen arra bátorítottak, hogy járjam a saját utamat és hozzam létre az én kis DeMatteisverzumomat a szélesebb Pókfejverzumon belül.
Hamarosan pedig nyakig voltunk a Klónsztoriban, az összes füzet összeért, és amikor ez megtörtént, többé nem volt különbség az Amazing és a többi cím között. Mindannyian ugyanannak a történetnek meséltük el az egyes fejezeteit.
K.: Jól érzem azt, hogy minden új kihívásnál bizonyítani akartál? Bár Marvel Team-Up-ot már írtál – mégpedig a sorozat két legjobb számát, a Vermin-Amerika Kapitányt és a Szemlélőt –, de a fő Pókember-címekre a Kraven utolsó vadászatával érkeztél, ami mérföldkő lett. Pár év szünet után megkaptad a Spectaculart, és előjöttél a The Child Withinnel. Majd amikor átkerültél az Amazingre, az első írásod a Sikoly volt. Ez talán a három legjobb önálló Pókember-sztorid (mert a Klónsztoriban is volt néhány fantasztikusan jó).
JMD: Köszönöm, ez igazán jólesik.
Úgy gondolom, minden új történet lehetőséget nyújt arra, hogy fejlődjünk, hogy a kreativitásunk kiteljesedjen, és többé váljon. Mindig bizonyítani akarunk – nem feltétlenül másoknak, hanem önmagunknak. Ha csak ismételjük a dolgokat, a best of- slágereinket játsszuk, akkor soha nem leszünk jobb művészek. Mindig új kihívást kell keresni.
K.: Az említett Klónsztori egyik abszolút csúcspontja, és egyben minden idők egyik legjobb Pókember-története a The Amazing Spider-Man 400 volt, May néni halála. Megható volt, megindító, csodálatos történet. Mi, olvasók óriási csalódásként éltük meg, hogy ezt a történetet semmissé tették azzal, hogy visszahozták az életbe May nénit. Te íróként hogy élted ezt meg?
JMD: Akkoriban csalódásként éltem meg. Azt sosem gondoltam, hogy May örökre halott marad, mert ez a képregények világa, és végül mindenki visszatér, akár tetszik, akár nem. De azt reméltem, May végzete tartósabb lesz – Kraven és Harry Osborn évtizedeken át voltak halottak. De az igazság az: amikor az ember egy közös univerzumban alkot, akkor nem tudja befolyásolni, hogy mi történik a szereplőkkel. Belépünk, a tőlünk telhető legjobb munkát végezzük, és aztán el kell engednünk a dolgot.
Mások átdolgozták az én sztorijaimat, én pedig átdolgoztam mások sztorijait (és tuti, hogy nem mind örültek neki), ez egyszerűen így működik egy közös univerzumban: ilyen a fenevad természete. Ha ez egy írónak vagy művésznek nem tetszik, akkor nem szabad azokban az univerzumokban dolgoznia.
Viszont a „May néni halála”-történetet most is bárki kedvére elolvashatja. A saját lábán áll, és én nagyon büszke vagyok rá. Ezen pedig semmilyen semmissé tétel nem változtathat.
J.M. DeMatteis 2025. június
